Bukott keresők a hang drum hangjai mögött... Sajátosan XXI. századi kultúrlelet a Váci utcából...

2009.10.06. 22:51

Az alábbi történet nem köthető hozzánk, csupán megfigyelője és lejegyzője voltam az eseményeknek. De amint az mindjárt kiderül, tőlünk függetlenül, kultúrkommandó volt ám ez is a javából.

Előbb azonban egy kis használati utasítás a bejegyzéshez: a videót indítsd el, de először csak hallgasd, és olvasd közben a szöveget. Ha a végére értél, nézd meg a videót is. (Adj rá hangot bátran, mert telefonnal vettem fel)

A hang tehát már megy, jöjjön mellé a szöveg, ami ott és akkor keletkezett:

Ülj le egy pillanatra Budapest legelitebbnek mondott utcájában egy fényűző kirakat tövébe! Nézd az embereket, a sok bukott keresőt, akik csak azért mászkálnak itt, hogy valami jólmenő feliratot vásároljanak magukra! Hogy áltassák saját kis szuverén világukat a teljes élet illúziójával, aminek itt minden apró részlete megvehető.
 Aztán nézz az arcukra! Vedd észre rajtuk a kiábrándult csalódottságot, és a félelemből fakadó elutasítást, amint meglátják e velejéig romlott század kívülállóit: egy csapat neohippit. Mihez kezdenek vajon ezzel a túlvilági, harmonikus hanggal, ami árad felőlük? Mi ez az istenverte boldogság, béke és egyetemes egyetértés közöttük? Hisz nem, hogy jólmenő felirat nincs rajtuk, de még mintha koszosak is lennének kissé – az egyikük ráadásul mezítláb téblábol! "Lenne hát élet a becsomagolt, felcímkézett és gusztusosan tálalt illúzión túl?" – alig hiszem, hogy bármelyikük is fel merné tenni magának ezt a kérdést. Túlságosan rémisztő lenne számukra.
 Némelyikük dob két érmét a hang drum tokjába. Még ilyenkor is azt gondolják, hogy megvehetik, hogy meg kell venniük saját nemtörődömségüket, kívülállóságukat. De valójában csak menekülést vásárolnak. Egérutat a saját félelmüktől. Szánalmas.
 Pedig a srácok – három fiú és két lány – többet tudnának mesélni az élet ízéről, a létezés esszenciájáról, mint amit ezek a csörtetők valaha is összevásárolhatnak. Száz ilyen utca nem lenne elég hozzá, tízezer kirakatban sem találnának annyi holmit...
 
 Nem először találkozom e mesés kis közösség tagjaival, pedig még soha nem láttam őket. Ismerős idegenek, akiket jó újra először látni, akikben még megvan az igazi társadalmi érzékenység, látják egymást, és látják a másikat is az utca túloldalán.
 - Honnan jöttetek? – kérdezem angolul a mellettem ülőt.
 Szőke, rövidhajú, fiatal srác, szakállas, a tarkóján négy-öt apró rasztatincs kuszálódik.
 - Én Németországból, meg ő is, és ő is – mutat a mellette ülőre és a lányra, aki most a hang drumot kíséri, hegedűvel. – A többiek magyarok.
 - Régóta vagytok együtt? Mióta csináljátok ezt?
 - Á, dehogy! Csak tegnap futottunk össze. A srác ugyanígy zenélt a hang drumon valahol itt a közelben, én meg zsonglőrködtem. Meghallottam a zenét, odaálltam mellé, és együtt folytattuk a műsort. Zseniális volt.
 Közben egy simaarcú kamasz lép a pléhdob tokjához. Észreveszi benne a CD-ket.
 - Mennyi? – fordul felénk.
 A zsonglőr az oldalt álló szőke rasztalányra mutat. Ő is magyar, a dobossal van, és a jelek szerint ő viszi a bizniszt. Könnyű, színes szövetek lengedeznek rajta az október eleji nyárban. Fél szemmel az ügyletet figyelem: a kamasz egy ötezrest kotor elő, visszakap kettőt és választ egy CD-t. Ezek szerint háromezer. Nincs nálam ennyi pénz. Kár.
 - És mihez kezdtek ezután? Van tervetek? – faggatom tovább a zsonglőrt, aki már készíti elő a vastag pamutzokniból készült meteorjait.
 - Mi – mutat honfitársaira – jegyre gyűjtünk, Ljubjana a következő állomás.
 - Ott folytatjátok? – hülye kérdés.
 - Persze – azzal feláll, és elkezdi lengetni maga körül a meteort.
 Finom harmónia, mesteri szimbiózis, leírhatatlan közösségi energia sugárzik felőlük...
 
 Velük szemben tucatnyian bámulnak, fényképeznek, videóznak. Aztán tovább indulnak, hogy feliratot vegyenek, és kis szerencsével legalább ötszáz forintos kávé mellett beszéljék meg a látottakat. Újak lépnek a helyükre, néhány érme ismét csörren a tokban. "Még ilyet!" – gondolják, aztán legyintenek egyet, és pár perc múlva máris ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy visszatérjenek a színtiszta konformizmusba, ami tudtukon kívül már elevenen megemésztette őket.
 
 Lassan nekem is indulnom kell. Nyeregbe szállok, és ahogy elkerekezem mellettük, a zsonglőr rám néz az arca előtt suhanó meteorok közül; mosolyog:
 - See you!
 Biccentek. Így van! Még találkozunk – ha nem is pont mi leszünk azok.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: bagó úr

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturkommando.blog.hu/api/trackback/id/tr161432976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.